| Az agyagedény készítése, a fazekasság még az újkőkorszak terméke. Az avarkori fazekasok már hosszú évezredes múltú szakmai mesteri voltak. Ez a mesterség megköveteli a helyben lakást. Nem egyszerű elhatározás kérdése ez, a fazekas működési terét elsősorban a nyersanyag határozza meg. Igazán jó égetni való agyagot nem mindenütt talál az ember. Helyhez kötötte még a mester az égető kemence is ( ezt sem volt egyszerű felépíteni).
Az avarkorban 3 féle technikával készült cserépedénnyel találkozhatunk.
1. Egyszerű szabad kézzel gyúrtak, amiket a napon szárítottak és a tűzhely mellett égettek ki.
( ezek voltak minőségileg a legsilányabbak, málékonyak voltak és folyadékot nem tudtak tartani bennük)
2. Valamivel tartósabbak kézikorongon, hurka technikával készültek, ezeket, kemencében vagy máglya alatt égették ki.
3. A legjobb minőségűek azonban lábbal hajtott korongon készült, kemencében kiégetett edények voltak.
Az edények minőségét az agyag és az adalék anyagok határozzák meg.Legtöbbször kaviccsal, homokkal soványították az agyagot.Az égetés technikája határozza meg a kész edény színét.
A késő avar korban jöttek divatba a sárgára, narancs vörösre égetett fazekak.
Az edények külső felületét a korai avar korban néha geometrikus pecsételéssel díszítették.
Jellemző díszítési mód a fésűvel bekarcolt hullám vonal- az őrségi- és a fekete edényes fazekasoknál maradt fenn hazánkban legtovább ez a díszítési forma- ezek még a korongon forgatás közben kerültek rá az edéyn falára.
A különböző formájú és méretű agyaedények az egész háztartás szükségletét kielégítette, a poharaktól a tálakon át a fazekakig.
"Ez egy Isteni mesterség, vallhatjuk a legősibbnek, hiszen a Jó Isten is sárból gyúrta meg az első embert, Ádámot." Sárból, az anyaföldből.
Aztán sárból készített az ember kicsi maroknyi edényt magoknak, majd - úgy tartja az írás - egyszer véletlenül a tűz közelében maradva ez az edényke megkeményedett és már nem áztatta szét a következő eső.
Így indult útjára a mi mesterségünk, és jutott az évszázadok során oda, ahol most tart. Megannyi ügyes kezű fazekas gyúrta, formálta az agyagot, mindenki hozzátett egy kicsit önmagából ötleteivel, a szükség diktálta tapasztalatait ránk örökítve.
Az edények formáit mindig a használhatóság, az életforma alakította, az edényeknek meghatározott funkciójuk volt kezdettől fogva.
Láthatjuk, ha kézbe veszünk egy-egy régről ránk maradt cserépedényt, hogy minden darab kézbe simuló, szájraálló és hasznos volt. A szépsége már ráadás, a díszítés már csak egy plusz, azt már jókedvéből tette hozzá elkészítője.
A tűz olyan ellenállóvá "varázsolja" az agyagot, hogy akár több száz évvel is túléli ügyes kezű megformálóját. A cserépdarabok mesélnek elődeink életformájáról, szokásaikról.
Nagy a felelősség a fazekasokon, hiszen alkotásaink nem csak a mának szólnak, mert a mi mesterségünk nem múlandó, nem mindegy, hogy mit hagyunk "nyomként" magunk után.
Az utánunk következő nemzedékek az általunk készített edényeinket is vizsgálva találgatják majd, milyenek lehettünk, hogy éltünk, s ebből az örökségből ismerhetik meg gyökereiket, erre építhetik saját életüket.
Számomra azok a legérdekesebb edények, melyeknek meghatározott funkciójuk van. Főleg olyan edényeket készítek, melyekben sütni, főzni, enni, inni lehet vagy hangot ad, tart valamit: sót, gyertyát, fokhagymát, mézet.
Sokat utaztam és gyűjtöttem a formákat, mindent, amit találtam: olyan aratókorsókat, melyek mára elvesztették szerepüket, és csak díszítőelemeivé váltak életünknek. De jöttek helyettük más edények. A mindig kedvelt bögrék, csuprok mellé megjelentek a kávés-, teáscsészék, ahogyan életünkbe belopakodott a kávézás szokása.
A régi formák ma is részesei életünknek, kalácssütőinkben ma is finom kalács sülhet, tepsijeinkben, fazekainkban főhet, rotyoghat a finom étek, megszégyenítve a modern műanyag, fém rokonaikat.
Mindannyian fontosnak érezzük ezeknek a kincseknek a továbbadását, életben tartását, de ez a feladat már-már harcnak nevezhető.
Kivételezett helyzetben vagyunk, hogy egy páratlanul színes formakincs birtokosai lehetünk. Színvilágunk alapját a fazekas-sárga, fazekas-barna, fazekas-zöld adja, ezek a színek határozzák meg karakterét, legfőbb jellemzőjét, stílusát. Melyikünk ne szembesült volna azzal a gonddal, melyet az ólomoxid alapú mázak körül zajló mizéria jelent.
Évek óta érezzük ennek súlyát, keressük a megoldást, s féltjük a megöröklött kincset, félünk, hogy nem lesz mit átadni az utánunk jövőknek. Az európai szabványba ugyanis nem férünk bele így. De mi lesz akkor hagyományainkkal, mivé lesz a magyar fazekasság?
Mert eddig mi még vittük a lángot és visszük is.
Műhelyeinkben fazekasinasokat fogadunk, kicsi gyermekekkel ismertetjük meg mesterségbeli tudásunkat.
Vissza | lap tetejére |
AJÁNLOM AZ OLDALT
